A kezdetektől napjainkig lényegre törően
I. Hely- és fenntartói történet
A szigetvári zeneoktatás története az 1960-as évek elején kezdődött, amikor általános iskolai
keretek között indult el a hangszeres oktatás és az akkori I. sz. Ének-zene tagozatos Általános
Iskola adott otthont a zenét tanuló gyerekeknek.
1968-ban az Erkel Ferenc Állami Zeneiskola
Komló Fiókzeneiskolája lett a szigetvári, ahol hét zenetanár látta el az oktatási feladatokat.
November 12-től a Városi Sportpálya mellett elhelyezkedő Munkásszállón kapott új
helyet a zeneiskola (jelenleg Kumilla Hotel). Ez még egy albérletnek sem nevezhető hely volt,
mivel kettős funkcióban működtek a termek: délután zeneoktatás volt, a többi időszakban
pedig a munkások szálláshelyéül szolgáltak a „szobák”. (Ha idő előtt hazajöttek a munkából,
mert pl. esett az eső és nem tudtak dolgozni, a szobájuk előtt vártak, hogy mikor mehetnek
már be végre…) augusztus 18-i dátummal lett önálló intézmény a szigetvári zeneiskola Állami
Zeneiskola néven, nyolc fős tantestülettel és a munkásszállón folyó tanítással valamint 148
fős növendéklétszámmal.
1986 februárjában méltó helyet kapott a gyerekek zenei oktatása. Ekkor költöztünk át a
jelenleg is használt épületbe, mely egy ferences rendi kolostorból lett átalakítva, a legjobb
feltételeket teremtve az egyéni oktatáshoz, ideális, szép környezetben.
április 29-én névadó ünnepséget tartottunk, Weiner Leó nevét vettük fel. Az intézmény
neve: Weiner Leó Zene és Művészeti Iskola.
februárjában a várost adósságrendezési eljárás alá vonták, a zeneoktatást mint nem
kötelező oktatási formát meg akarták szüntetni. Sok viszontagság után 2010. szeptember 1-től
a Baranya Megyei Önkormányzat lett a fenntartónk, és a pécsváradi II. Béla Középiskola
intézményegységeként tudtuk tovább folytatni a zeneoktatást.
szeptember 1-je óta a tankerületek megalakulásával sikerült „visszaszereznünk” az
önállóságunkat és Szigetvári Weiner Leó Alapfokú Művészeti Iskola néven a Klebelsberg
Intézményfenntartó Központ Szigetvári Tankerületének égisze működhettünk tovább. A
2011-es köznevelési törvény számunkra, illetve a művészeti iskolák számára lényeges
változást hozott, mert az addigi nem kötelező oktatási feladat helyett a törvény garantálja a
jogot a gyermekek művészeti oktatásban való részesüléséhez. Ezáltal a működtetés feltételeit
is az állam garantálja. Ebben az időben az épület fenntartása, karbantartása az önkormányzat
feladata volt, a szakmai munka pedig a tankerület felügyelete és pénzügyi finanszírozása alatt
folytatódott. Ez a „kettős működtetés” nem volt mentes a konfliktusoktól sem.
szeptember 1-je óta a fenntartó szerepkörét teljes mértékben a Szigetvári Tankerületi
Központ vette át (ez országosan is így történt a tankerületi központok átalakításával és
újragondolásával). Ezzel feloldották a „kettős működtetésből” adódó ellentéteket. Hosszú idő
után sor került egy ún. hangszercsere programra, melynek köszönhetően a hangszeres zenét
tanító iskolák az elavult hangszerállományukat folyamatosan ki tudták cserélni jobb minőségű
hangszerekre, mindazonáltal a működési feltételeket is stabillá tették.
II. Szakmai „fejlődéstörténet” a zenéről és a csatlakozó művészeti ágakról:
Először volt csak a ZENE. A II. világháború után az államosítás folyamatában helyet kapott a
zeneoktatás, melynek gyakorlati megvalósításában az egyik legnagyobb befolyása Kodály
Zoltánnak volt. Kialakítottak egy olyan zeneoktatási rendszert, mely méltó utódja lett a híres
és sikeres, addig különböző magyar zeneoktatási formáknak. Az alapfoktól a felsőfokig olyan
iskolát teremtettek, mely a mai napig példaként áll a világ országai számára. A Budapesti
Zeneakadémia – melynek egyik alapítója maga Liszt Ferenc volt – professzorainál tanulni
rendkívüli lehetőséget jelent bármely hangszeresnek az egész világon.
A zeneiskolák vezetőinek átgondolt koncepció alapján kellett és kell dönteniük arról, hogy
mikor milyen hangszerrel bővíthetik a „választékot” az iskolájukban. Ennek természetesen
mindenkori függvénye, hogy milyen hangszeres tanár „áll a rendelkezésre”. A kezdeti
időkben a klasszikus zene alapjait adó hangszerekkel kezdődött az oktatás Szigetváron is, a
zongora és a hegedű „vitte a prímet”. Majd bővült a paletta fa- és rézfúvósokkal, később pedig
jöttek az ütősök. A zenetanulás egyre népszerűbbé vált országosan is. Kezdetben (50-es évek)
elsősorban a fővárosban és a megyei jogú városokban voltak zeneiskolák, a 60-70-es évektől
a városokban is lehetőséghez jutottak a gyerekek, mai korunkban pedig már a legkisebb,
hátrányos helyzetű településeken részesülhetnek a gyerekeknek művészeti oktatásban.
Az 1970-es önállóságtól kezdve az 1990-es évekig tantervi oktatás hangszeres és elméleti
szakokon folyt, és az iskolák is csak a zeneiskola nevet vették fel. A 90-es évektől – az ún.
rendszerváltás kezdetétől – „szabad lett a pálya” és különböző próbálkozások történtek a zene
melletti művészeti ágak bevezetésére. Az 1993-as közoktatási törvény már lehetőséget adott a
társművészetek: a képző- és iparművészeti ág, a táncművészeti ág és a szín- és bábművészeti
ágak tantárgyainak a tanítására is. Ennek hatására a 90-es évek közepétől megugrott a
művészeti iskolák száma, jobbra-balra alakultak meg a különböző fenntartású és formátumú
iskolák, és a már működő zene- és művészeti iskolákban tömegével indították el a
társművészeti ágakat. Az állam túl „bőkezű” volt ekkortájt a finanszírozásban – elsősorban a
csoportos művészeti ágak területén –, ennek következtében eléggé kaotikus helyzet alakult ki.
2007-re jutott odáig a történet, hogy megpróbáltak a korlátlan iskolaalakításoknak gátat
szabni és egy „tisztítási” folyamatot indítottak el. Minden iskolának minősülnie kellett. Ez
elég vegyesen sikerült. Sok szakmailag jól működő iskola is kárát látta ennek, mert nem
tudtak megfelelő „adminisztrált dolgokkal” előrukkolni. A mi iskolánk megkapta a kiváló
minősítést. Az utóbbi egy évtizedben sokat javult ezen a téren a helyzet, sokkal átláthatóbbá
és „valóságtartalmúbbá” vált a rendszer. Ami viszont továbbra is egyre égetőbb probléma,
hasonlóan az oktatási rendszerünk többi részéhez, az a tanárhiány. Ez egyre súlyosabb
gondokat okoz a rendszerben. A tényleges megoldás még várat magára ezen a téren.
Az előbb leírtakból mi sem maradhattunk ki, a „divatirányzatot” mi is követtük:
1994-ben vezettük be a néptánc tagozatot. A működtetése alatt több telephelyen, rengeteg
tanárváltással működtünk. Szerveztünk sok rendezvényt, egy hosszabb időszakban nagyon
népszerű „folklór napok” voltak az iskolánkban. A 2010-es évektől – a szigorodó végzettségi
előírások is szerepet játszottak ebben, ami szükségszerű volt – hanyatlani kezdett a tanszak és
2013/14-es tanévtől szakember hiánya miatt véglegesen megszűnt (élt: 20 évet).
2000-ben a dráma tagozatot indítottuk el egy középiskolai csoporttal dr. Bakkné Orbán
Julianna és egy általános iskolai csoporttal Némethné Kőpataki Zsuzsanna vezetésével. Nagy
élményt jelentett minden évben a vizsgaelőadásuk. Többször részt vettek a csoportok
diákszínház találkozókon. Működésük alatt az iskolánk által kezdeményezett Magyar Kultúra
Napja alkalmából szervezett ünnepségek prózai részének a műsorát Ők adták, magas
színvonalon. A 2007/08-as tanévtől szintén szakember hiánya miatt megszűnt a tagozat (élt: 8
évet).
2005-ben indult útjára a grafika és festészet tanszak egy-egy csoporttal a Tinódi Lantos
Sebestyén és az Istvánffy Miklós Általános Iskolákban. E tanszak mind a mai napig működik,
folyamatosan fejlődött, nőtt a csoportok és a helyszínek száma. Az Istvánffyn megszűnt a
grafika és festészet viszont elindult Dencsházán, Somogyapátiban, Nagypeterden és
Nagydobszán.